Guy Ritchie új filmje. A Revolver után sokaknak megingott a hite a Ravasz, az agy... és a Blöff rendezőjében, aki a Madonnával való házasságát kivéve nem igazán alkotott emlékezeteset az elmúlt években. Ezért is tért vissza a jól bevált recepthez: London, alvilág, bűnözők, mindenki átver mindenkit, már csak Jason Statham hiányzik. Helyette van Gerard "Leonidász" Butler, és még sok más szereplő, ahogy az lenni szokott Guy Ritchie-nél.

De: ezek a karakterek hiába vannak sokan, hiába keresztezik egymás útját lépten-nyomon, nem olyan érdekesek, nem olyan jellegzetesek, mint a rendező korábbi filmjeiben. Nem sikerült olyan vonásokkal felvértezni őket, hogy emlékezetesek legyenek, sehol egy Golyófogú Tony vagy Penge Borisz szintű egyéniség, ezek a szereplők szürkék és unalmasak. Talán még az oroszok azok, akikre emlékezni fog az ember, és ezenfelül ők hozzák a humorforrást. Mert:

Guy Ritchie elfelejtette, hogyan kell humorosnak lenni? De komolyan, csak a fent említett ruszkikon lehet mosolyogni néha, sehol egy olyan jelenet vagy beszólás, amin sírva lehetne röhögni, vagy akár csak idézni. Míg a korábbi filmekben a humor illeszkedett az összképbe, addig itt teljesen elhagyták. Pedig sokat dobott volna rajta.

Akár csak a környezet: itt Ritchie a piti kis alvilági csibészektől és kiskirályoktól tovább lép, szerepeltet igazi nagymenőket, akik még az államhatalomra is befolyással vannak, és csak úgy röpködnek a millió eurók. Ez is szokatlan Ritchie-től.

Valamint az is, hogy nem varrta el olyan szépen a szálakat, mint szokta. Elkezdi összegubancolni őket, de nem szépen összefonja, csak összegyűri és kidobja. Szóval a vége elég összecsapott, és sok kérdés nyitott marad.

Mindent egybevetve végig azt lehet érezni, mintha valaki másolná Guy Ritchie-t, mintha egy Guy Ritchie filmet akarna összehozni, de nem sikerült. Kár érte, pedig illeszkedhetett volna a sorba a két klasszikus mellé, de talán majd legközelebb. És reméljük nem kell rá megint éveket várni.

Summa: 6/10

Bírósági krimikből rengeteg van. Vannak gyengék, vannak kiemelkedőek. A Legbelső félelem egy erős közepes lett volna, de ez a tipikus esete annak, amikor a színész az alakításával feljebb emeli a filmet egy fokkal.

Na nem Richard Gere-re kell gondolni, bár szokatlanul jó volt. Ebben a filmben is érezhető volt, hogy ő Richard Gere, de mégis néha sikerül ezt levedleni, és elhiszi az ember, hogy nem Gere-t, hanem egy karaktert lát. Bár a nagymenő, önelégült ügyvéd szerep nem nehéz neki, hisz játszott már hasonló karaktereket. De akit a bevezetőben említettem, az az első mozis szerepében látható fiatal Edward Norton. Zseniálisan alakít, mindenkit lejátszik a vászonról. A film végeztével pedig ezt még inkább el kell ismerni.

Norton egy kölyköt alakít, akit mindenki bűnösnek tart, csak egyedül az ügyvéd cápa hisz az ártatlanságában, és rá nem jellemző módon ingyen elvállal egy az ő szemszögéből vesztes pozícióból induló ügyet.

Röviden ennyi. A film során persze bonyolódnak a szálak, aztán meg kigobozódnak, újabb részletekre derül fény, szóval követi a sablont a film, de vannak meglepetések bőven.

Igazából Norton nélkül egy "tizenkettő, egy tucat" bírósági krimi-dráma lenne, de Norton adja hozzá azt a pluszt, amitől kiemelkedik a film az átlagból. Sajnos többet nem lehet róla mondani élményrombolás és poén lelövés nélkül, úgyhogy azt ajánlom mindenkinek, aki szereti a műfajt, hogy nézze meg a filmet. Nem bánja meg.

Summa: 6/10

Én abszolút nem tudom milyen volt az a világ. Az a világ, ahol az Omega, az Illés és még számtalan banda élte fénykorát, vagy ahol Nagy Feró a nemzet csótányaként vívta ki a párttitkárok ellenszenvét. Nem tudom milyen lehetett tinédzsernek lenni a 70-es években. De még így is több mint fogyasztható volt számomra a Kopaszkutya, élvezetes darab.

Nem volt tele számomra vadidegen jelenetekkel, melyek akkor mindennaposak voltak az országban, nem volt számtalan kikacsintás, vagy óvatos rendszerellenes fricska, melyeket nem értettem. Ez a film a zenéről szólt. Természetesen figyelemmel követhettük a tagok magánéletét, egymáshoz való viszonyát, de itt tényleg a zene a főszereplő.

Adott egy banda, mely a csúcsra akar jutni. Üres művelődési házakban nyomják a bluest néhány arra tévedt kóborló léleknek, akik azt sem tudják hol vannak, és miért vannak ott. Majd ezután jön az isteni szikra: a népeknek nem kell blues, nem kell költészet, le kell menni kutyába, furkóba. Tehát egy zenekar felemelkedését követhetjük nyomon Magyarországon, 1981-ben. Igazából a sztori nem túl bonyolult, de a film nagyrésze úgyis zene, de ez nem negatívum, sőt: nagyon sokat dob a filmen a rengeteg koncert jelenet és a próbák.

A főszerepben nem színészek vannak, hanem zenészek, ezért nem is kell tökéletes színészi játékot várni, de még így is meglepően jók, bár nyilván nagyrészt magukat alakították.

Nagyon jó hangulat aláfestő eszköz a filmben, az egy-egy fontosabb jelenet elején feliratozott idézetek sora, melyeknél nem lóg ki a lóláb, hogy mit keresnek ott, tényleg adnak egy pluszt a filmhez.

Amit nem értettem, az a film minősége: oké, hogy lassan 30 éves, de néha annyira csapnivaló volt a kép, hogy nem hinném, hogy direkt volt. Valaki, aki tudja a megoldást, beírhatná kommentbe.

Mindent összevetve: másfél órás zenei utazás az előző rendszer zenei underground világába, nyers és mocskos, de mégis elemi erővel ragad magával a Kőbánya-blues, míg végül Te is a kutyák királya leszel.

Summa: 7/10

Darren Aronofsky nagyszerű rendező. Ezt már bebizonyította a zseniális Rekviem egy álomérttal, majd a rendkívül elgondolkodtató A forrással. A Pankrátorról már lehetett hallani: BAFTA, Arany Oroszlán, Golden Globe és egyéb rangos díjak nyertese maga a film, a rendező és Mickey Rourke is.

És ez tényleg egy jó film. Megtévesztőek azok a tartalom ismertetések, hogy egy öreg pankrátor a nagy visszatérése készül. Mert nem erről szól. Az új Rocky erről szólt, de A Pankrátorban jóval több van. Rengeteg érzelem, főként fájdalom. Aronofsky-nak sikerült úgy megközelíteni a témát, hogy abszolút hétköznapi és emberi marad, mind maga a pankráció, mind a szereplők, mind a történések. És ez adja a film igazi erejét: végig két lábbal a földön áll, abszolút életszerű. Szinte minden jelenetben van valami, ami annyira valószerű, annyira hétköznapi, de mégsem lehet túl gyakran látni filmekben.

A Pankrátor nem egy sportfilm, maga a pankráció inkább csak környezet, de szerves része az egésznek. Úgy látjuk a pankrációt, amilyennek mindenki ismeri, de még sosem lehetett látni: mutatványosok megkoreografált előadása, mely sokszor vérre menő harcnak tűnik. Annak ellenére, hogy kamu az egész, mégis emelt fővel teszik a dolgukat, ez az életük. Főként Randy, A Kos, filmünk főhőse. Illetve csak volt hős, mostanra erősen megkopott a ragyogása, de ez a minden számára, másképp el sem tudja képzelni sem magát, sem az életét. Mindezt sokszor szívbemarkoló látni, hogy milyen, amikor már a hírnév sem marad meg az egykori nagyágyúnak. Mindezt Mickey Rourke olyan hitelességgel játssza el, amit sokan (köztük én) sosem néztünk volna ki belőle. Abszolút benne van végig - nyilván a saját életével való párhuzam megkönnyítette a beleélést. Annyira jól alakítja ezt a figurát, hogy az már ijesztő. Teljesen együtt érzel Randy-vel, olyannyira, hogy néha sajnálod is, és nem azért, amit a ringben kap. Érdekesség, hogy sok jelenetet Mickey maga csinált dublőr nélkül. Rourke mellett Marisa Tomei is brillírozik, emellett még szép is, de ellentétben sok mai színésznővel, nem csak a szépsége miatt nézzük.

Aronofsky nagyon közel hozta a figurát, ehhez pedig jól használta a kézikamerát, mellyel sokszor csak követjük Randy-t, a háta mögött baktatunk. Nagyon jól játszik az egyedülléttel, Randy sok jelenetben van egyedül, akárcsak az életben. Valamint a kevés vágás is segít könnyebbé tenni az elmélyülést ebben a világban és Randy életében. Ami még szintén nagyon el van találva, azok a zenék. Megszokhattuk, hogy Aronofsky nagyon jól választ zenét, hogy az aktív szereplője legyen a filmnek, elég csak a Rekviem egy álomértra gondolni. Itt a főtéma nem olyan erős, de mindenképpen sokat ad a filmhez, akárcsak a régi rock slágerek, melyeken keresztül szintén érzékelhető, hogy Randy nem a mai időkbe tartozik igazán.

A Pankrátor egy igazi Aronofsky film, és mint ilyen, roppant emberi, elgondolkodtató és szokszor húsbamaróan szomorú. De mindenképp látni kell, nem is lehet csak mesélni vagy írni róla, mert képes arra, amire sok film már nem: egy olyan élményt ad, ami még sokáig benne marad az emberben, igaz, itt kissé kesernyés, de semmiképpen nem lehet megbánni.

Summa: 10/10

Aki nem hallott még a Transformerekről - az első film után valószínű egyre kevesebben vannak ilyenek - , az nyilván nem vár sokat a filmtől. De aki igen az pedig egy dolgot akar látni a vásznon: többemelet magas robotok fizikailag inzultálják egymást, de durván. És a film ezt teljes mértékben hozza.

Michael Bay igazi akciófilmet csinált. Minden robban, minden csattan, minden durran, mindenhonnan lőnek, minden törik. És ez csak az, amit az emberek művelnek, a robotok erre még rátesznek egy lapáttal. Az emberi vonalról még annyit, hogy itt is néha kissé propaganda érzésem volt, úgy tűnik Michael Bay-nek ez egyfajta perverziója, de ennyit el lehet nézni neki.

Az első részben is a hangsúly az akción volt, itt ezt még inkább lehet érezni. Sokkal látványosabb, mint az elődje, a robotok is többen vannak, szóval a jól bevált recepten nem változtattak. A történet itt még egyszerűbb, mint az első részben, érezni, hogy valami nagyszabásút akartak, valami igazán eposzit, de inkább gyermeteg. Valóban mint egy rajzfilm, olyan a történet, illetve a párbeszédek is, nem hiszem, hogy bonyolult volt kitalálni. Érezhető, hogy még inkább a fiatalokat és a gyerekeket célozták meg a filmmel, sőt még egy kis tinivígjátékos vonal is bekerült.

Ez érződik a karaktereken is: betonegyszerűek, nem túl mélyek, de ide nem is kell több. Shia LaBeouf hozza ugyanazt a figurát, mit az egyben, kissé éretteb, de nem sokban más, Megan Fox itt is szép, és ennyi, de valószínűleg nem egy színész géniuszt kerestek erre a szerepre már az egyben sem. Kettőjük kapcsolata sem egy szerelmi dráma. A visszatérő karakterek is ugyanolyanok, mint az egyben, John Turturro már erőltetebb, az újonnan bekerült hackersrác pedig sokszor kicsit már sok. Beszéljünk az igazi főszereplőkről: a robotokról. Optimus ugyanolyan bölcs, Bumblebee szerepe nem olyan hangsúlyos, mint az egyben, inkább egyfajta segéd csak. Az új robotok nem olyan meghatározóak, az új gonosz pedig olyan amilyennek lennie kell: ördögi, kegyetlen, és céltudatos. Pont mint egy gonosz karakter, semmi extra.

A látvány az, ami igazán viszi a filmet. Sikerült nem túlzásba vinni a kamerarángatást, a harcok is nagyrészt jól kivehetőek, és igen, vannak lassítások is. Nagyon profik az effektek, a robotok is nagyon igényesen lettek animálva, abszolút nem lógnak ki a valós környezetből. Érezni a súlyukat a mozgásukban, a harcokban. Ilyen szempontból profi munka.

A film hosszú, majdnem két és fél óra, de csak néha éreztem hosszúnak, a közepe felé kissé leült, de ez abszolút nem zavar, mert amikor meg pörgés van, akkor viszont nagyon pörög.

Összegezve: a filmet kikapcsolt aggyal, élesített szemekkel és fülekkel kell nézni, mert inkább az érzékekre hat, de azt nagyon jól teszi. Tényleg érdemes volt Michael Bay kezébe adni a franchise-t, mert ha igazi nagyszabású, látványos akciójelenetekkel tűzdelt filmet akar látni az ember, akkor a fent említett egyén azt megcsinálja. Nem is amatőr szinten - teszem hozzá.

Summa: 8/10

A filmtörténelem megkerülhetetlen ikonja lett a Terminator és a vele összeforrt Arnold Schwarzenegger. Már az első rész megállíthatatlan, kegyelmet nem ismerő, programvezérelt halálosztója is beleégett a köztudatba, ám a második rész ezt még tetézte: nagyon jól átgondolt történetével, lélegzetelállító akciójeleneteivel végképp meghatározó pontja lett a huszadik század végének. Aztán jött egy semmi újat felmutatni nem tudó harmadik rész, de ezt most inkább hagyjuk.

Szóval a Terminator=Schwarzenegger. Egyszerű képlet. Mindenki így tudja. 2009-ben ezt megpróbálták felülírni, több kevesebb sikerrel.

Az alapötlet jó volt: az ítélet napja utáni háborúban játszodó filmre már régóta kiváncsiak lennének az emberek, és így könnyebb is elvonatkoztatni Schwarzeneggertől. Szóval a potenciál megvolt, de valahogy mégsem sikerült felnőni a Terminator névhez. A film amúgy egy korrekt, izgalmas apokaliptikus környezetben játszodó akciófilm, de mint Terminator film, kevés.

Hiányzott a terminatoros hangulat, az az íz, ami kell a legendához. Hiába a nagy költségvetés, a nagy név, mégsem lesz kultuszfilm. Pedig lehetett volna. Csak ehhez hiányzott néhány fontos momentum, mint a például a jó forgatókönyv. Logikátlan, átgondolatlan, sokszor erőltetett történetet kapunk. Ráadásul akkora égbekiáltó blődségek köszönnek vissza, hogy többször is csak néz az ember, hogy ez most komoly. A Skynet gondolkodása is elvileg bináris, de itt inkább banális. Ezek a dolgok, annyira el tudnak rontani egy filmet, főleg ha nincs, ami kompenzálja ezeket. Sőt a terminatorok is elég buták, annak ellenére, hogy profi gyilkológépek. Lehet érvelni azzal, hogy régi típusok, de ez elég gyenge kifogás.

A nagy név, akire utaltam, az Christian Bale, de még ő sem tudta elvinni a filmet egymaga. Nem is volt olyan erős a játéka, valóban rutinszerűen alakított. A másik főszereplő, Sam Worthington viszont meglepően jó volt, van egy olyan érzésem, hogy új akciósztárt köszönthetünk, nem lepődnék meg, ha sok akciófilmben látnánk a jővőben, mert ez igencsak illik hozzá.

Viszont a környezet, amiben játszódott, nagyon jól sikerült. Tényleg egy apokaliptikus, háború utáni világot látunk, ezzel nem volt gond. Mint ahogy az akciójelenetekkel sem, elég ütősek voltak, bár néhol itt is az esztelen kamerarángatás megjelent, úgy tűnik, ez népbetegség manapság.

Az új Terminator film nem Terminator film, kevés ahhoz. Nem sikerült megragadni a Terminator legenda velejét, kivéve egyetlen jelenetet a vége felé, amit itt most nem lőnék le. Amúgy nagyon jó kis akciófilm, de nem Terminator.

Summa: 7/10

A Sin City óta igencsak divat lett a fekete-fehér, agyonszűrőzött, film-noir hangulatú alkotások (akár film, akár kép stb) készítése. A Reneszánsz leginkább az említett Sin City és a Kamera által homályosan vegyítésére emlékezteti az embert. Ez csak az első benyomás, ami a külcsín miatt alakul ki így a nézőben. Ássunk azonban mélyebbre.

Maga a film egy francia-angol-luxemburgi koprodukció elvileg. Gyakorlatilag meg a franciás hatást nagyon érezni rajta, míg az angol vonalat lehet, hogy csak a főszereplőnek hangot adó Daniel Craig képviseli.

A helyszín Párizs, az idő 2052. Keserű jövőkép, ahol a társadalom rétegei között elmélyült a szakadék (szokás szerint), minden utca vagy mocskos, vagy steril. Fontos megemlíteni, hogy a fekete-fehér színvilág ezt nagyon jól ábrázolja, mivel átmenet nem igazán van, a filmben is csak egy két helyen lehet szürke színt látni. Ja és van egy mammutvállalat, ami mindent uralni akar, csak hogy semmi eredeti ne legyen benne. A történetvezetés tipikus francia krimi, klisékkel teli, itt sincs semmi igazán meghökkentő fordulat. De nem is a történet viszi az egészet, hanem a megvalósítás. Legalábbis így gondolták a készítők, azonban nem igazán sikerült megváltani a világot. Félreértés ne essék, a kivitelezés profi, kivéve néhány jelenetet, ahol valami részleteset kellett volna látnunk, de a két színnel ezt nem sikerült jól megjeleníteni.

Lényegében egy érdekes kísérlet tanúi voltunk, amire nem mondható, hogy rosszul sült el, csupán csak nem durrant nagyot, és ez főképp annak a hibája, hogy - mint ahogy írtam már - azt hitték a készítők, hogy jó lesz ez egy közepesen gyenge sztorival is. Hát nem. Kár érte.

Summa: 5/10

A Hangyák a gatyában meg a Csajok a csúcson, valamint a Cobra 11 után én már végleg leírtam a német filmgyártást. Azonban itt van egy friss, de nem új - azonban mindig aktuális - témájú film, mely visszaadja a német filmgyártásba vetett hitem. Ez A hullám, mely magával ragad.

A film igaz történeten alapul, és mint megszokhattuk, nem teljesen igaz mégsem: az eredeti történet nem most történt, hanem 67-ben, nem Németországban, hanem Amerikában, és nem teljesen úgy, mint a filmben. Az esetből egy bizonyos Todd Strasser német író könyvet írt, na ebből készült a film, sokak szerint jobban, mint a könyv (nem személyes tapasztalat).

Adott egy átlag német középsuli, érettségi körüli nebulókkal, meg egy lázadó típusú tanárral (Ramones polót meg bőrdzsekit hord, a diákjai tegezik - durva, mi?). Itt kapnak a projekthét keretein belül egy témát, amivel eleinte nem tudnak mit kezdeni: az autokráciát (nem kell lexikon, film elején kiderül mi a bánat ez a fogalom pontosan). Kézenfekvő a példa: Harmadik Birodalom. A diákok húzzák a szájukat, hogy mai tudással, meg tapasztalattal úgysem lehetne egy ilyen társadalmat kiépíteni, és itt születik meg az isteni szikra. A tanár szép lassan, észrevételenül elindít egy diktatórikus, az ő személyére épülő egyeduralmi rendszert az osztályon belül, mely késöbb magát építi ki, és egy közösségi érzést adó, társadalmi különbségeket eltörlő kis fasiszta szerveződéssé alakul. A történelem ismétli önmagát.

Ez a film nagy húzóereje (a remek alapötlet mellett): olyan szépen fokozatosan alakul ki ez a rendszer az iskolán belül, hogy tényleg elhiszi az ember, hogy ilyen lehet. Abszolút érthető, hogy a kallódó ifjak közül mindenki talál benne valami szimpatikusat. Ennyi nagy vonalakban, nem poén lelővés, mert még így is izgalmas a film.

Ehhez az izgalomhoz hozzájárulnak a színészek is. Remekül hozzák a karaktereket, főként Jürgen Vogel a tanár szerepében, sőt még a tinik is jók. Bár annyira nehéz dolguk nem lehetett, hiszen a karakterek elég vázlatosak. Mindenki olyan egyszerű, tini típusok, hozzájuk sztereotíp motivációkkal. Akárcsak a felnőttek. De még így is felettéb leköti az embert. És elgondolkodtató. És ami még plusz: nem csinálták tini filmre, nem csak rajtuk keresztül látjuk az eseményeket, hanem a felnőtteknek is érthető és élvezhető film.

Summa: 8/10

Egy újabb Jim Carrey film (ami azért nem olyan gyakori manapság), és ez már tényleg nem a régi Carrey. A Yes Man-ben nagyon visszafogta magát, egy két kirohanástól eltekintve akár más is játszhatta volna a szerepet. Úgy látszik Carrey már nem szeret bohóckodni (legalábbis nem úgy, mint régen). 

Sztori: visszahúzodó bankár srác, aki mindig kerüli a barátait, nem mer egyet bulizni, inkább filmet néz szombat este is - egy ilyen blogon ez annyira nem is elítélendő tevékenység -  egyszer csak minden lehetőséget megragad, mindenre igent mond, és láss csodát: ez boldoggá teszi, sőt még a szerelem is bejátszik. Ennyi. Egyszerű, nem? De.

Kissé túl egyszerű is. Egy középkorú fickó egy csapásra megváltoztatja az életszemléletét?! Annyira nem működik a filmben. Akárcsak a szereplők. Carrey bőven többre képes, mint szinész, mint komikus, a lány inkább aranyos, mint jó karakter, bár kissé zavaró, ahogy teljesen a saját bohókás világában él, a jópofa, de lúzer főnök inkább idegesítő, mint vicces.

A film nem akar túlzásokba esni, földhöz ragadt, ámde optimista csengésű aranyos mozi akar lenni, sok humorral, némi szerelemmel, és tanulsággal. És itt jön a legfőbb probléma: pont ezen realizmust nyírják ki az olyan blődségekkel, hogy minden jól alakul, minden heppi lesz, ha mindenre igent mondasz. Meg hogy egy kb 20 éves, színes egyéniségű csajszi lazán beleszeret egy 40es unalmas banki alkalmazottba, mégha az igenember is. Szóval hiába próbál a film egy valószerű történetet elmesélni, mégis az ilyen túlzások miatt nem működik, ha inkább vígjátékosabbra csinálták volna, ott elmenne, de így... így nem.

Ami viszont jó volt: a zene mindig hangulatos volt. És furcsa mód, habár nekem nem tetszett a film, mégis utána egy kicsit átragadt rám is a pozítiv gondolkodás, ott rögtön elkezdtem volna igazán élvezni az életet... Furcsa

Summa: 4/10

Na...

Ezt is megértük/tem...

Elindult a filmes blogom.

Itt majd "kritikákat" lehet olvasni minden olyan filmről amit láttam. Kb mostantól.

Jó szórakozást (és éljenek a bekezdések)